Utazás Sydneybe

Hát ez a perc is elmúlt – Sydneybe utaztam

A taxi rendesen a megérkezett pénteken a kért 15 órás időpontra. Viszont sokkal hamarabb kiértünk a reptérre, mint ahogy arra számítottam (vagy ahogy az régebben történt ugyanilyen szituációkban az M0-áson keresztül megközelítve a repteret). Egy kicsit még kávéztunk, de nem ettem semmit se, aztán egy óra múlva megkezdték a bejelentkezések elfogadását. A csomagom feladásakor azt a tájékoztatást kaptam, hogy majd csak Sydneyben kell felvennem. Könnyes búcsú, aztán irány a biztonsági átvizsgálás.

Itt rögtön két esemény is történt az átvizsgálás során. Egyrészt sikeresen elvesztettem az övemen azt a részt, amit állítani lehet és fogja az övnek a fennmaradó részét a többihez. A másik esemény miatt pedig a budapesti repülőtér megint megérdemelne egy kizárást a schengeni határzóna átvizsgálásból. Ugyanis a nagyon alapos fémdetektoros átvizsgálás során minden különösebb probléma nélkül átmentem a kapun a lakáskulcsommal. Amit el se akartam hozni, úgyhogy most majd küldhetem vissza.

Persze miután átértem a beszálló kapukhoz, és realizáltam a kulcsom nálam létét már nem tudtam mit csinálni. Egyébként ekkor elmúlt az idegességem annyira, hogy éhes lettem. Ezért kénytelen voltam enni is valamit, hogy kibírjam a még hátralévő két órás várakozást a repülőgépre szállásig.

Beszállás után viszonylag gyorsan felszálltunk, bár eléggé rossz érzés kerített a hatalmába, amikor felszálltunk. Hamarosan hozták a kaját – úgyhogy ott megettem egy nagyon jó csirkés cézár salátás wrappet. Ezután ittam egy narancslevet majd bekapcsoltam a telefonomon a tengerzajt és egészen Londonig aludtam. Arra ébredtem, hogy süllyedünk a leszálláshoz. London felett az ég felhős volt ami igazán vicces kinézetet kölcsönzött a kivilágításnak, mint valami sötét gonosz bolygó valamelyik scifiben.

wpid-img_0979-2013-02-16-02-45.jpg

Londonban a kiszállás után gyakorlatilag labirintus játékot játszottak velünk és végigzavartak minket az egész repülőtéren. Mindenhol ki volt rakva, hogy merre kell menni, ha csatlakozó járatunk van, úgyhogy az eltévedés viszonylag nehéz volt, de érzésem szerint akkor is elég sokat mentünk mindenfelé. A csatlakozó járatok útvonala után megérkeztem egy nagyon tömött váróba, ahol kiderült, hogy a 22:30-as indulású repülőgépemhez 21:15-kor lehet beszállni. Megvártam, amíg kiderül, hogy hol kell majd beszállni a járathoz, ezután elindultam arra. Persze először rossz irányba sikerült arra indulni, mert valamilyen érdekes angol logika szerint mindegyik kijelzőn ugyanaz a hely és ugyanolyan tájolásban volt megjelölve, hogy “Ön itt áll” függetlenül attól, hogy a tábla melyik irányba nézett, illetve hogy a több váróból melyikben volt elhelyezve. Ez nem nagyon javított a tájékoztatás érthetőségén, cserébe viszont rontott rajta.

Londonban az egyik utas lány – a beszállási területen, ahonnét már nem lehet kimenni csak felszállni a gépre – megkért arra, hogy tartsam már szemmel a cuccát ameddig elmegy üdítőt venni. Egyrészt minden gond nélkül értettem, amit mondott, másrészt pedig itthon ez biztosan nem fordul elő. Ő is Sydneybe megy – csak Szingapúrban átszáll a másik Airbus 380-asra, ami közvetlenül odaviszi, nem pedig Melbourne-be.

Ezzel a döggel megyünk.
wpid-img_0994-2013-02-16-02-45.jpg

Amúgy itt mindenki olyan közvetlen és barátságos. Az Airbus 380-ason a középső sorba kaptam helyet. A közlekedő soromhoz közelebbi oldalamon egy másik lány ült mellettem, akivel beszélgettünk egy kicsit, bár nem túl sokat. Aztán az út háromnegyedéig az ő programja az volt, hogy alszik. A másik oldalon szerintem egy holland pár ült, legalábbis az angolhoz hasonló, de krákogó beszélgetésükből erre bírtam következtetni.

Az út során egyszer kellett kimennem WC-re, azonban az eléggé megtréfált. Ugyanis zöld volt a jelzés, gondoltam, hogy akkor van szabad. Aztán kiderült, hogy nincs, persze a sötétben ezt nem lehetett látni. Nagy nehezen azonban kiderült, hogy a sötét piros alapon fekete betűkkel kiírt “Foglalt” feliratot kellett volna tudnom a sötétben elolvasni. Persze a betűket se lehetett látni olyan jó kontraszt volt a színekben. Amúgy ezen a ponton már nagyon vágytam egy kis napfényre. Valami hülye oknál fogva, mindegyik ablakon le volt húzva a sötétítő, hiába volt odakinn nappal – az egész utat Szingapúrig sötétben tettük meg. Persze Szingapúrba meg este érkeztünk meg. Ebből a szempontból egyébként nem volt jobb az út további hátralevő része sem, mert ezt is sötétben tettük meg. A fedélzeti szórakoztató rendszerre be volt kötve egy kamera, amely a gépnek a farkán volt elhelyezve, ezzel lehetett kinézni (napfényt ez sem biztosított). Viszont Szingapúrból Melbourne-be ezen csak annyit lehetett látni, hogy a gép tetején villog a helyzetjelző.

Kilátás a gép tetejéről.
wpid-img_0997-2013-02-16-02-45.jpg

Szingapúrban leszállás után, de még kiszállás előtt lehetett látni, hogy minden egyes út előtt újratelepítik a fedélzeti szórakoztató rendszert. Ez ahogy elnéztem Linux kernelt futtat, és egy automata újratelepítővel indult. Meg is lett az eredménye, az út második felén az induláskor nem futott rendesen a biztonsági tájékoztató videója.

Szingapúrban mindenkinek le kellett szállnia a gépről. Miután kiszálltunk, egy kicsit mászkáltam majd visszamentem a beszállási területre. Itt az átvizsgálás során benne maradt a zsebemben a telefonom, ami be is riasztotta a kaput. Ez öt perc extra átvizsgálást jelentett fémdetektorral, mire rájöttek, hogy csak a telefonom volt. Azt berakták a gépbe, belenéztek ahogy tették volna, majd mikor konstatálták, hogy tényleg csak telefon, akkor továbbengedtek, Mondjuk nem csoda, hogy elfelejtettem, már közel két napja talpon voltam ekkor 1-2 órás alvási blokkokkal és eléggé fáradtan éreztem magam. Megvártam a vacsorát, ami nagyon jó volt. Uborkasaláta volt előételnek, ami nagyon jól volt elkészítve. Utána marhát kértem. A mellettem ülő lány másik ülésre kapott helyet továbbiakban úgyhogy visszaszállás után egy nem annyira kellemes kínai fószert kaptam azon az oldalamon útitársnak. Melbourne-ig igyekeztem az utat végigaludni.

Töltik az Airbust.
wpid-img_1025-2013-02-16-02-45.jpg

Egyébként az Airbus végig késésben volt, aminek köszönhetően már eleve egy közel fél órás késéssel landoltunk Melbourne-ben. Azonban, amit elfelejtett a British Airways, hogy itt mindenképpen fel kell vennem a böröndömet, mert itt lépek Ausztrál földre, ezért mindenféle karantén meg vámnyilatkozatot kell kitölteni. Már a csomagfelvétel után a nyilatkozatok leadásánál akkor sor volt, hogy a biztonságiak a kígyózó kordon végétől a sort körbevezették az egész csomagkiadó szélénél, mert nem tudták máshogy megoldani. Miután nagy nehezen kijutottam a vizsgálatok után, rohantam a Sydney-be menő járathoz, azonban az Ausztráloknak új biztonsági szabályzatuk van. Amennyiben bőrönddel utazik valaki, akkor a beszállás előtt legalább fél órával fel kell adni a bőröndöt, hogy át tudják vizsgálni. Úgyhogy hiába volt még húsz perc az indulásig, azt a gépet lekéstem. Viszont gond nélkül átrakták a jegyemet a következő utáni gépre (a következő már tele volt). Így egy kellemes két órát tölthettem a melbourne-i repülőtér területén, ahol baromira meleg volt.

Első ausztrál napfelkeltém.
wpid-img_1045-2013-02-16-02-45.jpg

Várakozás közben szólni akartam annak, aki kijön elém, hogy nem azzal a járattal érkezem, de nem kaptam meg a számát. Ezért megpróbáltam az irodai ügyintézőt felhívni. Rossz szám. Editet próbáltam felhívni. Rossz szám. Itt gyanút fogtam, hogy ennyi rossz számom csak nem lehet a levél szignatúrákból. Rájöttem, hogy igazából a +61 (0) …. formátummal van gondja a rendszernek ezért megpróbáltam 0061-el, meg +61 … -al egyik se vezetett eredményre. Fogtam hát a telefonomat (miért is hagytam volna ott) és elballagtam az egyik nem forgalmas szuvenírt áruló bolt eladójához és megkérdeztem tőle, hogy mégis hogyan hívná fel ezt a számot? A válasz 0 … volt. Hogy a Telstrának miért okozott gondot, hogy megadtam a nemzetközi előhívó adatokat is a telefonszámhoz nem teljesen értem. (Az Európai Únió területén ez ugyanúgy helyi hívásnak számít a mobilhálózatokon.) Úgyhogy itt egy picit lehet, hogy lehetne csiszolni a mobil rendszert. A büfében vettem egy kólát, mert a 100 dollárosomat az automata nem lett volna hajlandó elfogadni (ki is volt rá írva, hogy csak maximum 10 dolláros). Néztem amúgy hogy furcsa az üveg, de aztán csak mászkálás közben tűnt fel, hogy 6 dl-es (mellesleg itt 600 ml-es) az üveg. Hogy ez miért jó, ha nem kerek, nem számolható könnyedén stb.?

wpid-img_1050-2013-02-16-02-45.jpg

Sydneybe az út eseménytelenül telt. Az ablakon kinézve Radnóti jutott eszembe kicsit modernebb felfogásban: Nem tudom, hogy másnak e tájék mit jelent, de engem nagyon érdekelne, hogy miért minden ilyen homokbarna?
wpid-img_1054-2013-02-16-02-45.jpg

Végül leszálltam Sydneyben, minden nehézség nélkül elhagytam a repteret, majd valaki rám köszönt míg a csomagomat próbáltam felvenni. Mondjuk Editnek kellett egy kicsit várnia, míg nekem leesett, hogy ő az. Egyrészt nem rá számítottam, hanem egy táblára, a nevemmel, másrészt abból, hogy amikor telefonáltam és hallottam a hangján, hogy most kelt fel, akkor sűrűn elnézést kértem és arra bírtam gondolni, hogy basszus Budapesten éjjel egy óra van, de más nem tudok elérni, hogy találja meg az elém kijövő személyt, hogy másik járaton – és a nemzetközi reptér helyett a belföldi reptéren – leszek. Edit elhozott a szállásra, ami nagyon szűkös. Úgyhogy holnap amikor bemegyek az irodába ügyet intézni egy kulcsfontosságú kérdés az lesz, hogy hogyan és mikor szerzünk nekem munkát, mert ez így nem túlzottan optimális – illetve hát semmilyen szinten sem megfelelő – arra, hogy programot fejlesszek. Internet az van – de más semmi nincs, legfőképpen egy íróasztal.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s